Az immár évtizedes múlttal bíró kanadai prog/death csapat a klasszikus szamárlétra-effektus hátán, ötödik sorlemezével az áttörés küszöbére érkezett. A közérthető melódiákkal is vastagon átitatott muzsikában az akut vérszegénységben szenvedő színtér számos rajongója lelt új kedvencre, és ezzel egyidejűleg a szakmai elismerés is megérkezett: a már egy erős független kiadó támogatását élvező előző két album értékei a mai napig megállják a helyüket, bármilyen összevetésben. Nem túlzás, rajongók ezrei vágták a centit a lemezmegjelenés napjáig, mely után rögtön egy masszív USA turné következik az Iced Earth társaságában. A zenekar első konceptlemeze ennél jobban előkészített ugródeszkára aligha érkezhetett volna.
A teljes lemezen végigfutó történet és a zene döntő része ezúttal is a gitáros/főnök Tim Roth teremtménye, mely fájdalmas személyes tragédiákból táplálkozott: édesapja és egy baráti testvérpár is korunk legkegyetlenebb kaszásának, a ráknak esett áldozatul, alig három hónap leforgása alatt. A The Incurable Tragedy a végső diagnózissal szembesülő ember fájdalmát foglalja zenébe. A már megszokott módon frissült zenekari tagság pedig a 2006-os The Scattering Of Ashes formuláiban gondolkozva, de a jelenkori turnétársak (gondolok itt főként a Megadeth-re és a Symphony X-re) hatásának beolvasztásával építette fel a dalokat.
Most jön a feketeleves. Távol álljon tőlem, hogy idétlen fekete poént gyártsak Tim tragédiájából, de a lemez hallatán az volt az érzésem, mintha az élet által alaposan kiosztott főnök, magát is beleértve, a komplett csapatot szabadságra küldte volna. A késői Death / Control Denied stílusában szerkesztett sablonjait egy gépbe programozva, a bullshit generator pedig az itt hallható produktumot dobta volna ki a szalag végén. Nem könnyű véleményt mondani egy ennyire steril, jellegtelen, agyonhasznált panelekből építkező anyagról, ahol először a hetes tracknél (Indignation) érdemes hegyezni a fület. Az ezután következő, egyértelmű csúcspontot jelentő Time Immemorial is csak alulról súrolja az előző albumok színvonalát. A címadó szám három részben (atmoszférikus szintire, majd akusztikus gitárra, végül instrumentális gitártémára alapozó balladák képében) emlékezik meg a három elhunytról... Nos, az irántuk való tiszteletből, ezekről jót, vagy semmit.
A stílus kedvelői abban bízhatnak, hogy a potenciál kétségtelen birtokosai gyorsan helyreteszik ezt a most elkövetett, súlyos baklövést, egy, a korábbi mércével értékelhető lemezzel. Jelen pillanatban ez, ha nem is jóvátehetetlen tragédia, de vaskos, kellemetlen meglepetés egy gólhelyzetben levő csapattól.
5/10
