"Counting all the assholes in the room,
Well I'm definitely not alone..."
Nos igen, a mélybe húzó világtrendek okán a pénzügyi világ folyosóin végigpofozott Európa szerencsés füllel élt a lehetőséggel, hogy egy utolsó emberközeli pillantást vessen az arénaszínpadok felé tartó Poulsen-jelenségre, mely kollektíve a könnyed Volbeat névre hallgat. Nincs is az iránnyal baj, hiszen ezek a táncoslábú dánok és zenéjük fesztiválszínpadra születtek, a faltól falig degeszre tömött clubok sora pedig csak azt jelzi, hogy a kontinens behódolt és feltartott, villázó kézzel ünnepli hőseit, a lehető legmesszebb hajítva a hideg racionalitást. A Volbeat a jelenkor egyik (ha nem éppen a) leghatásosabb élvezeti cikke, és hála a patásnak, az elmét és náthás orrot tisztító hangulati hullám e péntek délután elragadta fővárosunk léggitárosait is.
Első körben a Zanzibár gitáros Sidi vezette Mafia próbált átmenteni a maga javára egy lélegzetnyit a sörben áztatott hangulatból - minimális sikerrel. Utóbbi tényt a magam részéről az Aki Mindent Lát debütön is tárgyiasult kiforratlanságnak tudom be, hiszen alapvető, riffcentrikus tálalásban felszolgált, dallamos énekkel fülbe bújtatott muzsikájuk potenciális hallgatósága nyilván szép számban képviseltette magát a teremben. A szőröstalpú rádió rock azonban sokunkban vált ki értelmezési zavart: a külsőségeiben megcélzott redneck világ nem kap hitelt ettől a társaságtól. Az úri távolságtartás, mely jellemezte a csapatot a deszkákon, csak a kérdőjeleket szaporította szerencsétlen sorsú, botmixerrel megerőszakolt, egyelőre arctalan hibridjükkel kapcsolatban. A statikus kiálláson persze lesz alkalom gyúrni a jövőben, hiszen láthatóan tartós jelenlétre rendezkedtek be a hazai headbanger színtéren, közben azonban nem árt eldönteni, mennyire tudnak és akarnak belefeszülni a honi mainstream egyik feltérképezetlen területének számító zenei közegbe. Hiába komplett a fegyvertár, ma itt a főzenekar előszobájának is tekinthető, minimál méretű színpad is nagy volt a Mafiának.
Az életkorban és fazonban is rendkívül tarka képet mutató tömeg elképesztő éhséggel várta a főfogást a 45-ös asztalnál. A Mafia cuccának lepucolásával rövid időn belül láthatóvá vált Poulsenék kifutója, mely kiváló stílusérzékről és igényességről beszélt így üresen is. Grandiózus, gyönyörű ezüst-fekete Pearl dobcucc, egyszerűségükben is mutatós, egyedi mikrofonállványok. Az új album borítómintáit hordozó ládák elé kék fényekben, a már megszokott western intro hangjai alatt vonult fel a Volbeat legénysége, a Diesel pedig köszöntésükre elemelkedett a földről. A moshpit katlanából egyszerre felszállt a hétköznapok pora, a maga bárdolatlanságában megnyilvánuló odaadás hullámai pedig túlzás nélkül falhoz vágták az este főhőseit is. Michael, a csapat szóvivő/gitáros/pacsirtája nem egyszer adott hangot meghatottságának: személyesen kézbesített Jack Daniel's-t és pengetőket az első sorokba, csúcspoénként pedig pénzt adott egy rajongónak Volbeat pólóra. Utóbbi természetszerűleg rutinhakni, ennek ellenére minden pillanatában tökéletesen emberi és hiteles volt a történet, mi pedig amúgy is az első pillanattól meg voltunk véve.
Ráadással együtt úgy másfél órát játszottak, csukott szemmel válogatva a három albumnyi hanganyagról, tudván, hogy semmivel sem nyúlnak majd mellé. Kiállásuk és hangulatteremtő képességük a kötekedést kizáró, jobbik lelked köré csavarodó dalok mellett csontvelőt szippantó élménnyé teszi minden színpadon töltött percüket. Megspékelve mindezt masszív alázattal a zenével, a közönséggel, és az emberi kapcsolatokkal szemben. A Volbeat élőben igazi csapatként üzemel, négyarcú egységként, ahol mindenki elviszi a maga részét a show-ból, ráadásul néhány beleröhögéssel, csipetnyi szükségszerű variálással és negyvenkét csődör lendületével élő arcot adnak szerzeményeiknek. Poulsen dallamai a gitárok súlya mellé persze nem nőnek fel a lemezen hallható minőségben, de tekintve, hogy a banda lassan egy éve folyamatosan turnén van, áldassék a csóka torka!
Ha valaki hozzám hasonló perverz örömmel tudja élvezni, ahogy Elvis és a Metallica egymásnak feszül, azt száz angyal sem viszi haza egy Volbeat koncertről idejekorán. Kifizettük a kört a villásfarkúnak és a kék macskának, vitatja valaki ezek után az emberi hangszer erejét?
