Baszol-e, lelkem?!

Régóta húzódó tartozásomat kiegyenlítendő vettem az irányt Pozsony felé, ahol éppen befejezéséhez közeledett a 15 állomásos, Winterfest 2009 címen futó kultúrmisszió. Az új év első komolyabb európai underground megmozdulásának húzónevei közül a két death alapcsapat (Deicide, Vader) nekem eddig kimaradt élőben, az igazi csábítást azonban a múltba vesző első találkozásunk óta egyre aktívabb Samael nevének bedobása jelentette. Érdekes és különleges teljesítményre ösztönző kihívás a klasszikus lemezeik felé visszatekintgető svájciak számára ez a közeg, ahol a pusztítás alaphangját olyan csapatok adták meg, mint az ismert zenészeket felvonultató Devian, a dobok mögé a Deicide ütősét, Steve Asheim-et leigazoló Order Of Ennead, és az ausztrál The Amenta.

A Pozsony nyugati peremkerületében megbújó dúbravkai művház egy ’80-as évekből itt maradt, a kor szellemét hűen idéző, lepukkant, mocskos kultúrotthon többféle művészeti ág számára, mely PeCsányi méretű nagytermében fogadta a fesztivál fellépőit és a szabad helyeket egészségesen feltöltő nézősereget. A színpadkép a helyi infrastruktúrával összhangban alaphangon: egy sor lámpa a felső hídon, ládákkal körbepakolt dobcucc középen, és ennyi. A mindvégig hangyaszorgalommal átszerelő technikusok révén a program takra pörög, meglepő módon ebben csak a headliner Deicide-nak jut órányi műsoridő, a Samael és a Vader is háromnegyed órára szorítkozik. A közönség szép számban és lelkesen sorakozik mindvégig a színpad előtt, a halálhörgős szubkultúra összes sztereotípiáját megjelenítve magán, vicsorítva élvezi a szónikus mannát.

Érkezésemkor már a Devian reszeli kenyere javát, rosszmagam helyezkedem, tájékozódom és tapasztalok. Szétesett dobozhangzás, szürkeállományt ostorozó, domináns dobtámadással a színtér két (el)ismert arcának (a Marduk sorait elhagyó Legion és Emil Dragutinovic dobos) közreműködésével. A brigád tavaly megjelent második albumának (God To The Illfated) sikeres promotálására a húrosokat szőnyeg alá söprő sound nem sok reményt ad. A kiállás profi, de kiszámítható. Death/thrash ízeit a hangfalak mögött hagyó vérontás a szokásos pózokkal – ugorhatunk.

Egy harci induló hangjaira, kék fények alatt vonult fel a térség nevezetessége, Vader nagyúr. Piotr "Peter" Wiwczarek főnök már 25 éve tartja egyben a rosszarcú legendát, ez pedig éppen elég indok egy kiadós ünneplésre az új társakkal: Vogg az új gitáros a jégre tett Decapitatedből, mellette Reyash bőgős (Supreme Lord, Incantation) és Paul dobos. Intenzitásban szinte megfejelhetetlen death metal polka veszi kezdetét, ahol a hangzás még mindig nem a bárdisták jóbarátja, de a sivító szólók így is szaggatják a koponyákról a húst. Egy profi hadigépezetet üdvözöl nagy lelkesen a publikum, mely sallangok nélkül, és a minimalista fényekkel okosan gazdálkodva maximális élményt nyújt. Előre lelőve a poént, a legizmosabb halálfém produkciót nyújtották ezen az estén. Nem sokkal a turné után vonul majd stúdióba a brigád, és szeptemberre remélhetőleg kezünkben az új anyag, Necropolis címmel.

A Samael is jubileumot ünnepel (a huszadikat), ennél azonban fontosabb üzenete is van ennek a turnénak: a márciusban érkező új album a zenekar soraiból származó hírek szerint az áttörést hozó Ceremony és Passagelemezek világához tér vissza, a sápadtabb újkori produkciók felett értetlenkedő közönség (vélhetően) legnagyobb örömére. Nemsokára meglátjuk, mennyi izzadságszag érződik a hátraarcban, a terepet azonban olyan setlisttel készítik most elő, mely a megvalósult álom a csapat mellett régebb óta kitartó rajongóknak. Introval/outroval együtt 11 tétel fért a mostani programba, nyitásként mindjárt egy Black Trip, majd Baphomet's Throne, Rebellion, Into The Pentagram - négyszer idézték a Passage-et, kell-e bármit mondanom? A hangkép ismét felborult, az élő szinti eltűnt a képről, ami nagyon sajnálatos, mégha itt a zúzáson is volt a hangsúly. A kiszőkült Vorph elegáns, karizmatikus frontemberként vezényelt, de még többet mutat, amikor a gitárt eldobva teljesen felszabadul. Sima ügy, hogy a Dieselben, immár headlinerként is meg kell őket lesni saját közegükben, a két felvezető viccbanda ne tántorítson el senkit, a csapat meggyőzőbb, mint valaha! Let it rain!

A Deicide az este korábbi fellépőihez képest aztán cicoma nélkül csapott a lecsóba: a státuszukkal megbékélt, kicsapongó családapák ólomsúlyú haknit akasztottak a nyakunkba. Előttem az Obituary pólós exkannibál legenda, Jack Owenmég csak bele sem izzadt a melóba, amit kikérek magamnak, de a keze azért még a régi. A pózokat dobáló Ralph Santolla segédletével vonuló hadosztályokat megszégyenítő rifforgiával égették szét többszörösen megerőszakolt hallójáratainkat. A gitárokra mondjuk most is várni kellett, a koncert fele táján azonban meglepetésemre megérkeztek, amit e késői órán is nagyra értékeltem. A csapat lelke ma már egyértelműen nem az elégedett barnamedvére emlékeztető kiállású Benton, hanem az elnyűhetetlen Steve Asheim a dobok mögött, aki mostanság a zenéért is egyszemélyben felel. A program egy rutin best of volt egy órában, a fejadagot becsülettel kiosztották.

Az elkerülhetetlennek látszó bosszúságokon túl remek vérengzős esténk volt a szlovák fővárosban, a Winterfest megadta az alaphangot ehhez az évhez!

forrás: http://heavymetal.hu/cikk.jsp?id=689