Tíz éves a zenekar, és tavalyi a lemez, mely kritikám tárgyát képezi – egy évtized alatt a négy muzsikus-guru által életre álmodott hobby project megkerülhetetlen zenei tényezővé vált, úgy a tagok életében, mint a neoklasszikus/progresszív metal szcénában. Az Andy Winter zongorabűvész vezette norvég formáció harmadik teljes albumával nincs egyszerű helyzetben a boncmester vagy kritikus, ki hogy szereti.
Kiforrott, önálló játékstílussal és elképesztő muzikális kvalitásokkal bíró, rutinos zenészek gyűlnek össze időről-időre Winds név alatt, és alkotnak valami semmi máshoz nem hasonlítható, egyedi zenei rejtvényt mindannyiunk számára. A ritmusok felelőse a metal dobos-intézménnyé vált Hellhammer (Age Of Silence, Mayhem, Dimmu Borgir), a hat húr értő gazdája Carl August Tidemann (ex-Arcturus, Tritonus), míg az énektémák többségét Lars Eric Si (Age Of Silence, ex-Khold, Before The Dawn) hozza a zenei alapokra. Az asztrális és egzisztencialista filozófiákkal flörtölő színház rendezője pedig a már említett Andy Winter (lásd még Age Of Silence), aki a billentyűs hangszíneken túl a szövegi koncepció formába öntője is.
A Prominence And Demise világszintű terjesztéssel, tökéletes (a korábbiaknál arcbamászóbb, tiszta, dinamikus) hangzással és a mondanivalóhoz tökéletesen idomuló, bár erősen Nevermore-i emlékeket idéző grafikai világgal (szintén Travis Smith) megtámogatva minden esélyt megkap az áttörésre. A kudarc azonban borítékolható. Tipikus újkori Dream Theater baleset: az egy kottalapra rótt hangjegyek száma a végtelenhez tart, de elmét megragadó és égbe emelő pillanatokat alig találni. Néha azt érzem, egy jó énekessel helyére kerülne minden, hiszen Lars Eric ebben a közegben úgy mozog, mintha szótagra fizetnék: modoros, színtelen és súlytalan. Képességeihez mérten elismerésre méltóan teljesít a sűrű, szövevényes zenében, de ezen a szinten, amit ő hoz, a Winds már régen túllépett. Hallatszik az is, hogy tudatosan fektettek nagyobb súlyt a megjegyezhető refrénekre, ám a dallamvezetés íve nagyon gyakran törik derékba egy-egy teljesen céltalan gitáros/billentyűs virga oltárán. A felsőligás énekes vendégek (Agnete M. Kirkevaag, Lars Nedland, Dan Swanö) kiválóan ellenpontozzák a vokális teljesítmény hiányosságait, de magukban nem mentik meg a lemezt.
Ez egy nagyon szerethető zenekar, a nyersanyagot megtermékenyítő zeneszerző nélkül. Komplex, monumentális, áll-leejtő – de nem elnézhetően lart pour lart.
6/10
